Az utóbbi időben nagy kérdés bennem, hogy mi a leghatékonyabb módszer a mászó technika tanulására, oktatására.
Ez egy olyan terület, amiről sok mindenkinek van elképzelése, illetve sokan csinálnak valamit, amiről azt gondolják, hogy javítja a technikai képességeket.
Ezek a módszerek viszont gyakran nem vissza ellenőrizhetőek, mivel maga a technikai teljesítmény része a mászásnak nehezen mérhető, és az ebben valódi fejlődés mértéke is, ezért sokszor nem eldönthető utólag, hogy a végzett technikai tréning segített elő egy ugrást a mászóteljesítményben, vagy csak szimpla erőnövekedés.
Ahogyan erről gondolkoztam, keresgéltem, belefutottam Dave Macleod a mászótechnika fejlesztéséről szóló videóiba (esküszöm, nem mindig csak őt nézem, pl. ezt is szoktam), ami ugyan még mindig nem adta meg a szög egyszerű választ arra, hogy hogyan legyünk Urbanics Áronba oltott Dave Grahamek, de elgondolkoztatott valamin.
A mászó technikáról szóló második videójában azt mondja, hogy a technikai fejlődéshez mind megfelelő mennyiségű on sight mászás, mind megfelelő mennyiségű projektelés szükséges, de csak a helyes mértékben, vagyis egyiket sem eltúlozva.
Ez elgondolkoztatott, mert egy kicsit egybe vágott azzal a jelenséggel, amit már én is megfigyeltem (itt most extrémitásokról fogok beszélni). Vannak mászók, akik inkább csak flash/on sight másznak, azt erőltetik, és vannak, akik szinte csak projektelnek, ezek a megközelítések pedig nem segítik elő a technikai fejlődésüket.
És miért probléma kizárólag csak az egyiket csinálni?
Flash betegség
Azok, akik, csak flash/on sight másznak, azok (inkább kötéllel) sokszor az általam „flash-betegség”-nek nevezett jelenséggel küzdenek. Ez azt jelenti, hogy egészen sokáig el mernek mászni elsőre, és aztán vagy összejön nekik az út, vagy nem.
Viszont, ha nem jön nekik össze, akkor már nem mennek rá vissza és végzik el a tanuláshoz szükséges munkát, hanem inkább tovább haladnak, mert „nekem ez nehéz”. Ez fakadhat több dologból is, például: önbizalom hiány, esés para, türelmetlenség, stb…
Mivel a boulderezés esetében a flash egy kicsit kisebb jelentőségű, illetve egyszerűbb próbálni valamit, ami nem sikerült elsőre, ezért ebben az esetben pár próba utáni otthagyásról, feladásról beszélhetünk, ami szintén nagyon káros, mert a boulderben két próba között ég és föld lehet a különbség.
A fentiek miatt viszont a meg (nem) mászott útjaik megoszlása nagyon előnytelen: elhanyagolható több próbás út mellett részben leflashelt, de legnagyobbrészt a meg nem mászott utak alkotják ezeknek a mászóknak a „piramisát”. Ez tehát az egyik véglet, a csak elsőre mászás, ahol a mászás során kapott azonnali feedbacken kívül nincs tanulás.
Túlzott projektelés
A másik általam megfigyelt jelenség a „csak projektelés”.
Ebben az esetben a mászó erős belső motiváció, becsvágy, vagy az alacsonyabb fokozatú utakban elszenvedett kudarctól való félelem miatt nem mászik, csak szuper nehéz, projekt szintű utakat.
Ez a verzió azért előnytelen, mert elég hamar eléri azt a pontot, ahol az új mozgás megértéséből, megtanulásából fakadó hasznok már alacsonyak és hiába tanulja meg nagyon lefinomítani azt a pár mozdulatot, az általános technikai fejlődése hamar ellaposodik. Egyszerűen nem találkozik olyan mennyiségű új mozdulattal, ami eleget stimulálná ahhoz, hogy elmélyítse az adott technikákat.
Ez a jelenség boulderezésben is ugyanúgy jelen van, de az tény, hogy itt az is okozhatja, hogy sokszor egy boulder projektelése helyett nincs ott alternatívaként még két tömb, ahol lehetne könnyebbet mászni, új mozdulatokkal ismerkedni.
Tehát, az első úton járó mászó ugyan sok mozdulattal találkozik, de azok nem igazán nehezek / trükkösek, így sohasem fog a szintjén túllépni, mert nincs lehetősége elgondolkozni a falon, illetve nem tud próbálgatva tanulni. A második esetben pedig a mászó csak egyféle mozgást sajátít el, de azt nagyon.
Az elmélet
Ez a két általam megfigyelt tipikus hiba egyébként jól beilleszthető Dave Macleod első mászótechnikáról szóló videója által nyújtott modellbe is. Macleod szerint a technikai tanulásnak mélysége és szélessége van.
A mélység alatt egy adott technika elsajátításának alaposságát értjük, a szélesség pedig az ismert technikák halmazát jelenti. Például ha nagyon jól tudok lépni, de sarkazni és letekerni nem, akkor a technikai készségeim egy pontban mélyek, de nem széleskörűek.
Ennek fényében tehát, az, aki mindig csak elsőre mászik (és sokfélét), az a technikákat szélességében ismeri, de mélységében nem; aki pedig mindig csak projektel, az jó eséllyel csak kevés féle technikát tud majd alkalmazni és azt is csak egy korlátozott számú helyzetre.
Mi tehát a tanulság?
Én a következőképpen fordítottam le magamban:
Volumen ÉS Nehézség = Jó technika
A gyakorlatban ez a képlet azt jelenti, hogy figyelünk mind arra, hogy rendszeresen új környezetben új ingerek érjenek, mind arra, hogy a kihívások, amiket választunk megfelelően nagyok legyenek.
A harmadik ábra egy elképzelt út megoszlást mutat a technikai fejlődés „optimális” szintjéhez.
Fontos megjegyezni, hogy a megoszlásban mindig kell lennie jelentősebb számú útnak is, ami nem sikerül, mivel ez jelenti azt, hogy merünk nagyot vállalni és nem csak a komfort zónánkban mászunk.
Márpedig, ha fejlődni akarunk a mászásban akkor ez elengedhetetlen.
