Nem is tűnik olyan soknak, de az idei év volt a negyedik év, amikor valamilyen kihívással ünnepeltem a szülinapomat. Ezeknek a szülinapi kihívásoknak az értelme számomra az, hogy emlékezetessé tegyem a szülinapomat, hogy évek múlva is tudjam, hogy azon a napon mit csináltam.
Természetesen többféle módon lehet emlékezetessé tenni valamit, de a legkézenfekvőbb módszer az, hogy valami olyat csinálunk, olyanban veszünk részt, amiben eddig nem. Régóta bizonyított, hogy az ismétlődő hasonló jelenetekre nem emlékszünk az életünkben, mint például a munka, napi rutinok, stb..; míg azok a pillanatok, amikor valami egyedi történik, azok megragadnak.
Ezért szoktak meglepetés szülinapi bulikat rendezni, szuper ajándékokat adni, és én is ezért szeretek valami olyasmit csinálni a születésnapomon, ami izgalmas, szokatlan és eltérő a mindennapoktól, így biztosan emlékezni fogok rá.
Ha a szülinapi kihívás útját választjuk a megünneplés módjaként, muszáj egy olyan kihívást találni, ami jó arányban ötvözi a nehézséget és a tevékenység által okozott spontán örömöt. Csak a legelhivatottabbak csinálnak olyan kihívásokat a szülinapjukon, amit egy kicsit sem élveznek, már csak azért is, mert az ilyen célokat sokkal könnyebb inkább otthagyni, nem véghez vinni a kihívást.
Egy jó célnak olyannak kell lennie, amiről egyszerre gondolhatjuk azt, hogy: „hú, ez nehéz!” és azt, hogy „büszke leszek, ha ezt megcsinálom!”
Én jellemzően olyan célokat választok, amik fizikai kihívást jelentenek számomra, mert ezekben a legkönnyebb elérni azokat a határpillanatokat, amiken ha sikerül átlendülni, igazán emlékezetessé teszik a születésnapot.
Ezeknek a határpillanatoknak a megélése nem csak egy jó élményt ad, hanem egy szép ajándékot is saját magunk számára, mégpedig az önbizalom, önbecsülés képében, amit egy sikeresen elért kihívással megszerzünk.
Ha nem sikerül a konkrét kihívás, az sem baj, mivel a lényeg a személyes határok elérésén van, és ha elértük a határunkat és mindent megtettünk a sikerért, akkor ugyanúgy elnyerjük ajándékunkat, mint siker esetén. Tehát, ez egy igazi win-win helyzet, nem lehet veszíteni, csak abban az esetben, ha valami nagyon könnyű és unalmas célt adunk magunknak. Az idei kihívásomat tehát ennek megfelelően terveztem.
Az idei, harmincadik szülinapomon szerettem volna több dimenzióban is kihívást teljesíteni egy teljes hét során, de időhiány miatt csak egy, egy napos fizikai teljesítményre fókuszáló kihívást tudtam beszervezni. Szerencsére ezzel is sikerült akadályok elé állítanom magam, még ha először nem is tűnt olyan vészesnek az egész.
Az idei kihívást a következők alkották:
- 3 km úszás reggel
- 3 legnehezebb út megmászása Oszolyon (lehetőleg On sight)
- Feltekerés Dobogókőre (összesen 30-40 km biciklizés a nap során)
A kihívás úszás részét az inspirálta, hogy nem szeretek úszni, és ezért ez már önmagában is egy leküzdendő akadályt jelent, illetve az is, hogy évente kb. egyszer úszom.
Az oszolyi mászás jelentette a „kötelező” mászás elemet itt a cél az volt, hogy a hely három legnehezebb útját megmásszam on sight stílusban. (Vagy több próbából, ha nem sikerült on sight-ban).
A biciklizés szintén egy általam kevésbé szeretett és művelt sportág, ezért jó ötletnek tűnt, hogy feltekerjek egy olyan hegyre, amin a biciklisek szoktak edzeni.
A napra egy kiváló társat találtam, Korcz Somát, aki egy komoly sérülés és műtét után vállalkozott arra, hogy biztosít az utakban és felteker velem a hegyre. (Neki ez gyakorlott biciklisként a kellemes kategóriába esett).
Megfelelő felkészülés, azaz a naphoz szükséges eszközök megszerzése, összepakolása, valamint minimális edzés (úszás két alkalommal) után útnak indultam július 14-én reggel 6:50-kor.
Kitekertem / HÉV-eztem a Csillaghegyi strandfürdőhöz, ahol neki is láttam az úszásnak. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam a vízben, nagyon nehezen akart lemenni az első kilométer, és kicsit kételyem is lett – nem abban, hogy az úszás nem sikerül- , hanem ttól féltem, hogy túl fáradt leszek későbbre.
Mivel alapvetően az úszásnak a monoton volta untat, azt találtam ki, hogy minden harmadik oda vissza után pihenek egy rövidet. Amikor éppen úsztam, arra figyeltem, hogy a három oda-visszában hol tartok, amikor pedig pihentem, akkor arra, hogy hány ilyen hármas „csomag” van még hátra 1000, majd 2000 méterig, amikor kiszálltam a vízből és pihentem pár percet. Annyira bejött ez a rövid táv (3 oda-vissza) -> közép táv (1000m ~7db 3 oda-visszás blokk) -> hosszú táv (3000m) célrendszer, hogy a végén már szinte élveztem, hogy milyen könnyen megy az úszás.
Ha az ember mindig csak közelre néz, akkor úgy tűnik, hogy gyorsan halad 😊 és nem tűnik olyan végtelennek a 60 oda-vissza (120 hossz). Elég tanulságos volt már így a nap elején, hogy a monoton célok ilyen jól meghackelhetőek.
Ennek köszönhetően végére annyira belejöttem az úszásba, hogy egyrészt azt éreztem, hogy bőven van bennem még, másrészt pedig azt is éreztem, hogy jól tudok úszni, érzem az úszást. Ez, és a jól kialakított célrendszerem örömmel töltött el, és két órán belül befejeztem az első részt.
Ezek után áttekertem a mászócuccokkal Oszolyra, ahová menet közben találkoztam Somával. Oszolyon éreztem, hogy nem kell sokat melegítem ennyi mozgás után, és neki is estem a Művészbejáró (7a+) útnak. Ez sikerült on sight és később a Veszprémi Linda is. A harmadik út a Fürge ujjak lett volna 7b-ért, de miután gyúrtam a beszálló nehéz részt egy darabig, majd felmásztam a runout törős részén úgy döntöttem, hogy melegben, kicsit fáradtan nem ez az út lesz, ahol szeretnék meghalni a 30-ik szülinapomon a biztosítatlan részen vagy legalábbis megsérülni az egy-két ujjasokban.
Ugyan ez a része a kihívásnak nem sikerült, de azért elégedett voltam, hogy háromból két út meglett és hogy épen folytathatom az utamat.
A következő kihívás nem abban a formában érkezett, ahonnan vártam, mivel az újonnan megjavított biciklim pedálja elkezdett kiforogni a hajtókar menetéből, és nagyon rossz állapotba került. Annyira rosszba, hogy Pilisszentkereszt felé haladva, amikor megálltunk megnézni, hogy mi a helyzet, a pedál a kezemben maradt.
Szerencsére a nagybátyám Pilisszentekereszten lakik, így egy kis frissítés után ki tudott menteni egy cserebiciklivel. Miután ott hagytuk nála a nehéz mászófelszerelést is, azt hittem innen már csak egy kicsit kell megszikkadni és különösebb erőlködés nélkül sikerül a nap.
Nem is lehetett volna nagyobbat tévedni nagy megelégedésemre. A meredek részen felfelé haladva előreküldtem Somát, hogy menjen a saját tempójában, ne rontsa el az élményét várakozással.
Nem sokkal miután otthagyott, elkezdtem kissé elfáradni és azon gondolkoztam, hogy csak azért is megpróbálok nem megállni és felfelé tolni a biciklit, biztosan nincs messze már a csúcs. Ezt az elképzelésemet kb. 100 m után kellet megváltoztatnom, amikorra teljesen elsavasodtam.
Innentől kezdődött egy olyan kálvária, amit csak olyasmihez tudok hasonlítani amikor valaki rosszul lesz a napon vagy túl sok alkoholt iszik és már kezdi elhagyni az ereje. Ahogy haladtam felfelé, 4-500 méterenként meg kellett állnom, mert annyira elment az erőm, hogy tekerni sem tudtam és a látásom is kicsit elhomályosult, teljesen elgyengültem. A cél már csak az volt, hogy jussak fel valahogy bármilyen rosszul is leszek még ha sok időbe is kerül. Ennyit arról, hogy bicikliről leszállás nélkül felmegyek Dobogókőre.
Mire felvánszorogtam, Soma már várt egy ideje. Megálltunk a csúcsnál, adott egy csokit és bementünk az étterembe töltekezni egy kicsit. Rendeltünk egy gyümölcslevest, és egy sültkrumplit és ahogy telt az idő és ért le a kaja, kezdett tisztulni a tudatom is.
Nagyon érdekes élmény volt megélni azt, hogy 20 percen belül az evés milyen változásokat tud okozni az ember testérzetében és tudatában; nem éreztem még soha ilyen éles különbségeket ilyen rövid idő alatt. Nagy tanulság továbbá az is, hogy ilyen endurance eseményeken sokkal ügyesebben kell töltekezni menet közben, hiába nem érez az ember éhséget, mert ha egyszer lemegy a vércukor…
Miután ettünk csúcsfotó következett, legurultunk a hegyről, Soma hazatekert, én pedig busszal indultam el hazafelé. Azt mondanom sem kell, hogy a buszon nem küzdöttem az elalvás ellen, és a HÉV-re már alig bírtam átszállni 😊.
Összességében azt hiszem ez volt az egyik legjobb szülinapi challengem, mert nagyrészt sikerültek a kitűzött célok (tehát jó volt a goal setting), másrészt pedig elég erősen elértem a határomat biciklizés közben, amire nem számítottam annyira.
Azért is szeretek nagyon ilyesmit csinálni, mert a komfortzónából kimozdulás során új élményeket, kalandot él meg az ember és a képességeit váratlan helyzetekkel tudja ütköztetni, ez pedig a mai kiszámítható, városi létünkben nagyon ritka és értékes dolog.